Rendkívül értékes forrásegyüttessel gazdagodott a Hungaricana Közgyűjteményi Portálon elérhető iratanyag: közzétették az 1920. november 1. és 1921. március 31. között Csehszlovákiában lezajlott népszámlálás anyagát, amely tartalmazza az akkor a Csehszlovák Köztársasághoz került, ma Ukrajna részét képező, Kárpátaljára (Podkarpatszka Rusz) vonatkozó népszámlálási adatokat is. A népszámlálás anyaga szinte teljes körűen fennmaradt A Kárpátaljai Területi Állami Levéltár Beregszászi részlegében őrzött mintegy 270.000 oldalnyi iratanyag digitalizálása során feldolgozásra kerültek az összesítő ívek (település, utca név és szám, a tulajdonos nevével) és a települések házai (lakásai) alapján készült az adott lakásban élők adatait (név, születési dátum, hely, anyanyelv, vallás, foglalkozás stb.) feltüntető összeírási ívek. Az előre nyomtatott kétnyelvű – cseh és magyar - kérdőívek kisebb részt tollal, nagyobb részt ceruzával kerültek kitöltésre, ezek az évek során erősen halványultak, megmentésük a 24. órában történt. Az iratanyag konzerválását és digitalizálását Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériuma támogatásával Budapest Főváros Levéltára valósította meg 2017-ben. A digitalizálást és a georeferálást és a közzétételt az Arcanum Adatbázis Kft. végezte el.

Az első világháborút követően újonnan létrejövő országok egyike az 1918. október 28-án Prágában kikiáltott Csehszlovák Köztársaság volt. Az ország ekkor még bizonytalan határait a következő évek folyamán létrejövő Párizs környéki békerendszer garantálta. Ugyan végeredményben a Csehszlovákiát érintő békeszerződések területi kérdésekben cseppet sem követték az ekkoriban oly magasztosan emlegetett, minden népet megillető önrendelkezési elvet, a tárgyalások folyamán a csehszlovák delegáció mégis sokat foglalkozott a demográfiai kérdésekkel. A Magyarországgal szembeni követelések esetén ez leginkább a még a Monarchia fennállásának idején lebonyolított népszámlálások hitelességének megcáfolásában, illetve különböző hamis statisztikai adatoknak a Bizottság elé tárásában nyilvánult meg. Ezek után nem véletlen, hogy az új államhatalom első intézkedései közé tartozott egy új népszámlálás kiírása, amellyel igazolni szerették volna a nagyhatalmak felé a tárgyalások során felhozott érveiket és alátámasztani adataik valódiságát. Ezen felül egy ilyen nagyszabású népszámlálás sikeres lebonyolítása bizonyíthatta leginkább a világ felé az új állam stabilitását, és a közigazgatás zavartalan működését is.
Szlovákia területén már 1919-ben lezajlott egy rögtönzött népösszeírás. Ezt a Vavro Šrobár által vezetett Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium (Ministerstvo s plnou mocou pre správu Slovenska) szervezte meg. A népösszeírás lebonyolításának fő motivációja az lehetett, hogy míg a cseh területeken – kisebb módosításokkal – biztosnak látszott a történelmi határok visszaállítása, addig a szlovák-magyar határ kérdése ennél jóval bonyolultabb volt. Ugyan 1918 végén már kijelölték azt a demarkációs vonalat, amely lényegében megfelelt a későbbi határvonalnak – ami tulajdonképpen feladta az etnikai elvet –, a cseh fél biztosra akart menni, és nem szerette volna, ha a békekonferencia kizárólag a magyar statisztikai adatokból dolgozik. A népösszeírást, amelynek lényegében az egyetlen célja a nemzetiségi összetétel megállapítása volt, eredetileg 1919. március 24. és április 2. között tervezték lebonyolítani, azonban a Magyar Tanácsköztársaság hadseregének felvidéki hadjárata miatt ez elmaradt. Az idő szűkössége miatt egyébként is nehéz lett volna ebben az időpontban megtartani, mivel egyrészt technikai problémáik adódtak az összeírási ívek kinyomtatásával, másrészt nem találtak elég szláv nemzetiségű megbízható személyt a számlálóbiztosi feladatokra. Végül 1919 augusztusában tartották meg a népösszeírást Szlovákia területén. A magyar népszámlálási gyakorlattal szemben már itt is megjelent néhány koncepcionális különbség, amikről majd részletesebben az 1921-es népszámlálás bemutatása során lesz szó.
A Csehszlovákiában lezajlott 1921-es népszámlálást az ország Nemzetgyűlése által 1920. április 8-án elfogadott 256/1920. sz. törvénycikk rendelte el, amelynek végrehajtási utasításait az ezen év október 30-án kibocsátott 592/1920. sz. kormányrendelet tartalmazta. A törvény 1. paragrafusa rendelkezett arról, hogy a népszámlálást 1920. december 1. és 1921. március 31. között kell levezényelni, amit a kormányrendelet úgy egészített ki, hogy 1921. február 15. éjfélt határozta meg a népszámlálás eszmei időpontjának. A népszámlálást a gyakorlatban a Belügyminisztérium, illetve az alárendelt alsóbb közigazgatási szervek bonyolították le a számlálóbiztosok által, akiknek a rendelet szerint legkésőbb 1921. február 16-án el kellett kezdeniük a munkát. A törvény második paragrafusában a jövőre nézve arról rendelkeztek, hogy az angolszász gyakorlatnak megfelelően ötévente tartsanak népszámlálásokat. A további részekben a községek feladatát határozták meg a lebonyolításban, illetve rendelkeztek a szankciókról, ami alapján 20-tól 10000 koronáig, illetve 3 hónap börtönnel büntetendő az, aki szándékosan hamis adatot ad meg vagy cselekedetével hátráltatja a népszámlálás zavartalan lebonyolítását.
A magyarságnak az ország többi kisebbségéhez hasonlóan az 1920. február 29-én elfogadott 122/1920. sz. alkotmánytörvény adott a szokásosnál is nagyobb jelentőséget a népszámlálásnak. Ez a tulajdonképpeni nyelvtörvény rendelkezett a kisebbségek nyelvhasználati jogáról. Kimondta, hogy a bírósági, hivatali és hatósági ügyintézésben kötelesek a kisebbség nyelvét használni mindazon járásokban, ahol legalább 20 százalék azonos, de nem „csehszlovák” nyelvű személy lakik. Természetesen az államhatalomnak a kisebbségektől eltérően pont az volt a célja, hogy ezt a bizonyos 20 százalékot a lehető legkevesebb helyen érjék el. Emiatt több módon, közvetve és közvetlenül is megpróbáltak beleavatkozni a népszámlálás folyamatába, annak érdekében, hogy a politikai értelemben véve legfontosabb kérdésben, a nemzetiségi összetételben számukra kedvező eredmény szülessen.
Ugyan nem tartozik a statisztikai hamisítás kategóriájába, de nyilvánvalóan a kisebbségek arányának visszaszorítása céljából volt szükség komolyabb módszertani változtatásra a korábbi magyar népszámlálásokhoz képest – tudniillik annak a kérdésnek az eldöntésében, hogy az anyanyelvre vagy a nemzetiségre kérdezzenek-e rá a számlálóíven. A dualizmus kori Magyarországon 1880 és 1910 között lezajlott négy népszámlálás során mindannyiszor az anyanyelvet (illetve külön rubrikában az egyéb beszélt nyelveket) kellett megadni. Ezzel ellentétben a csehszlovákok a nemzetiségre kérdeztek rá, igaz, e kérdéskörben köztük sem volt teljes egyetértés. Végül a népszámlálás elméleti előkészítésével megbízott Állami Statisztikai Tanács Népszámlálási Bizottsága (Výbor pro sčítaní lidu) szótöbbséggel, 8:7 arányban döntött a nemzetiség bevallása mellett. A gyakorlatban végül úgy oldották meg ezt a problémát, hogy a számlálóívek 11. rovata vastagon szedett „Nemzetiség” (Národnosť) címmel van ellátva, míg alatta zárójelben szerepel az „anyanyelv” (materský jazyk) kifejezés. Az ily módon feltett kérdés lehetőséget nyújtott a nagyszámú magyar anyanyelvű zsidóságnak, önmagukat zsidó nemzetiségűnek definiálni, ezzel is csökkentve a magukat magyarnak vallók arányát.

Ez időben már egyébként is sokan kettős identitásúként éltek, főleg a nyelvhatártól északra lévő szórványmagyarság körében, akik a mindennapi érintkezésben szinte egyidejűleg használták mind a két nyelvet. Az ő esetükben még csak nem is volt szükség komolyabb befolyásolásra a számlálóbiztosok által ahhoz, hogy „csehszlovák”-nak vallják magukat. Máshol viszont elég komolyan beavatkoztak a népszámlálás menetébe, és több visszaélésről is tudomásunk van.
A nemzetiség felvételét az 592/1920. sz. kormányrendelet szabályozta. Eszerint a háztartás fejének feladata volt a családtagjai nemzetiségének a megadása. Amennyiben nem volt hajlandó magát egy nemzetiséghez tartozónak sem vallani, vagy többet is megadott, a számlálóbiztos feladata volt azt megállapítania az illető anyanyelve alapján. A számlálóbiztos csak a nyilvánvalóan téves esetben korrigálhatott, amit aláírásával kellett az érintett személynek igazolni. Hotelek és vendégfogadók esetében a tulajdonos kötelessége volt a számlálóív kitöltése. Itt különös jelentősége volt a törvény általi eszmei időpont megadásának, így tehát csak azokat kellett feltüntetniük, akik a február 15-ről 16-ra virradó éjszaka náluk szálltak meg. Ugyanez vonatkozott a katonaságra, akiket nem az állandó lakhelyükön írtak össze, hanem abban a kaszárnyában, ahol épp azt az éjszakát töltötték. Ez a rendelkezés szintén alkalmas volt arra, hogy torzítsa az ország nemzetiségi viszonyait, hiszen ez is csökkentette az állandó lakóhelyükön lévő magyarok számát. A magyar sorkatonák csak elvétve töltötték szolgálatukat Szlovákiában, a többségüket Nyugat- és Észak-Csehországba vagy Prágába vezényelték.
A népszámlálásban részt vevő személyek befolyásolását az a körülmény is segítette, hogy míg a cseh országrészekben a számlálóíveket (sčítacie hárok) maga a lakosság töltötte ki, addig Szlovákiában és Kárpátalján összeírási ívek voltak (popisný hárok), amelynek a kitöltése a számlálóbiztosok feladata volt. Ezt a különbözőséget a magasabb kulturális színvonallal, illetve a Szlovákiában és Kárpátalján tapasztalható nagymértékű írástudatlansággal magyarázták. A számlálóívek lakásonként lettek kiosztva, míg az összeírási ívek az egész házra vonatkoztak. A népszámlálással egyidejűleg egy lakásösszeírást is tartottak, de csak a 20.000 főt meghaladó városokban.

Az összeírási ív kitöltési útmutatóját a már fentebb említett 592/1920 sz. kormányrendelet melléklete tartalmazta. Ez alapján, az íveken szereplő egyes oszlopokat az alábbi utasítások alapján kellett kitölteni:
1a. oszlop – A lakás száma;
1b. oszlop – a házban jelenlévő személyek sorszáma;
2. oszlop – Vezetéknév (1.§) – A házban jelenlévő személyeket az alábbi sorrendben szükséges felvenni:
•• a ház tulajdonosa
• feleség vagy élettárs
• gyerekek (születési sorrendben)
• rokonok
• nevelt gyerekek
• vendégek
• szolgálók és egyéb személyek, akik bér- vagy tanulói viszonyban állnak a tulajdonossal
• szállóvendégek
• albérlők
Az albérletben élő háztartásokat egymástól és a tulajdonos háztartásától vízszintes vonallal kell elválasztani;
3. oszlop – Keresztnév (2.§) – Azoknál a személyeknél, akiknek több kereszt-, születési és egyéb neve van, csak az elsőt szükséges beírni;
4. oszlop – Rokoni vagy egyéb viszony a lakás tulajdonosához (albérletnél a háztartás fejéhez) (3.§) – Itt a lakás tulajdonosához fűződő pontos rokoni vagy egyéb kapcsolatot szükséges megadni, illetve, amennyiben több háztartás van, úgy a háztartásfőhöz fűződő viszonyt;
5. oszlop – Nem, férfi-e vagy nő;
6. oszlop – Családi állapot, 1. nőtlen; 2. nős, férjes; 3. özvegy; 4. törvényesen elvált, házasságot felbontott;
7. oszlop – Születési nap, hó és év (4.§) – Amennyiben kéznél vannak, úgy ezt az oszlopot a személyi okmányok alapján (születési vagy keresztlevél, anyakönyvi kivonat, lakcím igazolás, útlevél, sorozólevél, iskolai bizonyítvány stb.) szükséges kitölteni;
8. oszlop – Születési hely, a) születési község; b) szolgabírói járás; c) ország (4. és 5.§) – Az a) oszlopba kell beírni a születési községet, a b) oszlopba azt a szolgabírói járást, ahol ez a község fekszik, a c) oszlopba pedig az országot, ahol a szolgabírói járás található;
9. oszlop – Mióta lakik a beírt személy a községben? (4. és 6.§) – Azt az évet szükséges megadni, amióta állandó lakhelye az adott községben van. Állandó lakhely alatt azt a települést kell érteni, ahová az állandó ott tartózkodás szándékával telepedett le. Az egy településen belüli lakás megváltozása nem jelenti az állandó lakhely módosulását. Nem számít lakhelyváltozásnak, ha a költözés két vagy több olyan szomszédos település között történik, amelyek együtt egy egységes zárt területet alkotnak, a házaik pedig egy összefüggő egységet;
10. oszlop – Honi illetőség, a) illetőségi község; b) szolgabírói járás; c) ország (4. és 7.§) – A csehszlovák illetőségű személyek esetén az a) oszlopba kell beírni a községi illetőséget, a b) oszlopba azt a szolgabírói járást, ahol ez a község fekszik, a c) oszlopba pedig az országot, ahol a szolgabírói járás található. Azon csehszlovák illetőségű személyeknél, akiknél nem ismert az állandó tartózkodási helyük, a honi illetőség helyén csehszlovák illetőséget kell beírni. A külföldiek ebbe az oszlopban csak azt az országot írják be, amelynek illetőségével rendelkeznek;
11. oszlop – Nemzetiség (anyanyelv) (8.§) – Az összeíró íven szereplő összes személy esetén be kell írni, függetlenül attól, hogy csehszlovák vagy külföldi illetőséggel rendelkeznek- e. Minden esetben csak egy nemzetiséget lehet beírni. A nemzetiség faji hovatartozáson alapszik, amelynek külső megnyilvánulása rendszerint az anyanyelv. A zsidók vallhatják magukat zsidó nemzetiségűnek. Nem engedélyezett a nemzetiség helyett területi hovatartozást megjelölni, pl. morva, sziléziai. A 14 évnél fiatalabb gyerekek és a nem beszámítható személyek nemzetiségét a szüleik nemzetisége alapján kell meghatározni. Ha különböző nemzetiségűek, akkor annak alapján, aki gondozza őket. Minden egyéb vitás esetben az anya nemzetisége számít. Minden legalább 14 éves és beszámítható személy maga írja be a nemzetiséget, amelyhez tartozónak vallja magát. A számlálóbiztos csak abban az esetben változtathatja meg a nemzetiségre adott választ, ha az egyértelműen téves, vagy ha kettő vagy több nemzetiséget adtak meg. Ebben az esetben a változtatás az érintett személy beleegyezésével történik, amit aláírásával igazol a „megjegyzés” oszlopban. Vitás esetben a felettes politikai hatóság elé kerül az ügy, aki kihallgatja az érintett személyt, és 14 napon belül döntést hoz. Bármilyen nyomásgyakorlás a nemzetiség valótlan megadása irányába súlyosbító tényezőnek számít a népszámlálásról szóló 256/1920 sz. törvény 4. §-a alapján kiszabott büntetés alkalmazása során;
12. oszlop – Vallás (9.§) – Ide beírandó, hogy mely vallási felekezethez vagy vallási közösséghez tartozik valaki, esetleg felekezeten kívüli-e. A katolikusoknál szükséges megadni, hogy római, görög vagy örmény katolikus; a protestánsoknál, hogy a cseh testvérek evangélikus egyháza, az augsburgi evangélikus egyház, a református vagy egyéb protestáns egyházhoz tartozik-e. Ugyanilyen módon kell beírni az egyéb egyházhoz tartozókat is. Felekezeten kívülinek csak azok írhatók be, akik nem tagjai egyetlen egyháznak vagy vallási közösségnek sem;
13. oszlop – Olvasás- és írástudás (10.§) – Azoknál a személyeknél, akik írni és olvasni is tudnak (beleértve a vakokat is), beírandó, hogy „ír és olvas”. Aki csak olvasni tud, beírandó, hogy „csak olvas”. Aki olvasni és írni sem tud, valamint a 6 évnél fiatalabb gyerekek esetében vízszintes vonal húzandó;
14. oszlop – A foglalkozás neme (11.§) – Minden esetben azt a foglalkozási ágat kell beírni, amin az adott személy társadalmi helyzete alapszik; amiből a keresete vagy a nyugdíja teljesen vagy nagyobb részben származik. A tevékenység módját vagy a foglalkozást pontosan meg kell jelölni, pl. földművelés, erdészet, kertészet, vadászat, halászat, pamut- és textilipar, szén-, tőzeg-, vasérc bányászat, kereskedelem, fuvarozás, bankszektor, biztosítás, vasúti szolgáltatás, közszféra, jogtudomány, egészségügy, művészet stb. Egy vállalatnál vagy intézménynél dolgozó személyt a végzett foglalkozása alapján kell beírni, nem a vállalat tevékenysége alapján. Ezért pl. egy vasműben dolgozó kárpitost kárpitosnak tekintjük, egy sörgyárban dolgozó kádárt vagy kocsist kádárnak és kocsisnak - és nem sörgyári munkásnak -, egy gépgyárban dolgozó asztalost asztalosnak - és nem gépgyári munkásnak – stb. Az olyan általános megnevezések, mint munkás, kereskedő, napszámos, gyáros, hivatalnok stb. vagy a puszta címek használata, mint a doktor, mérnök stb. nem engedélyezett. Azok, akik a népszámlálás idején bármilyen okból kifolyólag (kevés munkalehetőség, elbocsájtás, betegség, bebörtönzés) munkanélküliek, a legutolsó foglalkozásukat adják meg. A kereseti foglalkozás nélküliek azt adják meg, amiből élnek pl. háztulajdonos, nyugdíjas, gyámolt stb.
15. oszlop – Foglalkozásszerű állás (12.§) – Itt szükséges megjelölni, hogy az illető a foglalkozásán belül milyen jellegű állást tölt be, önálló (ház, vállalat stb. tulajdonosa) vagy szolgálati viszonyban van-e. Annál, aki a mezőgazdaságban vagy az erdészetben dolgozik, legyen megadva, hogy önálló földműves-e vagy bérlő, avagy a gazdaság illetve erdészeti hivatal valamilyen beosztottja (pl. ügyintéző, erdész, sáfár, cseléd, juhász stb.). Annál pedig, aki az iparban, kereskedelemben vagy közlekedésben dolgozik, legyen megadva, hogy pl. a vállalkozás tulajdonosa-e, házaló kereskedő, igazgató, hivatalnok, intéző, művezető, kereskedősegéd, eladó stb.. A köztisztviselők és katonai személyek a szolgálati rangjukat adják meg. Azok, akik a népszámlálás idején munkanélküliek, a legutolsó állásukat adják meg. Azon családtagoknak, akiknek a fő foglalkozása a családfő segítése, állásukat ugyanolyan módon kell megadni, mint azoknak, akik nem tartoznak a családhoz (pl. tanuló, gyári munkás stb.). Ha nem lehetséges semmilyen pontos meghatározás, akkor abban az esetben, ha kereső tevékenységet folytatnak, be kell írni, hogy „segítenek a keresetben”, amennyiben nem folytatnak kereső tevékenységet, úgy be kell írni, hogy „segítő”. A háztartás vezetője nem tartozik a keresetben segítők közé, az ő esetükben azt kell beírni, hogy „háztartásvezető”. A 14 évnél idősebb gyerekek esetében nem kell a fenti útmutatót használni, csak beírni mivel foglalkoznak ( középiskolai diák, segít a háztartásban stb.). A 14 évnél fiatalabb gyerekeknek nincs foglalkozásuk, a 14. és 15. oszlopba nullát kell írni;
16. oszlop – Az üzlet (vállalat, intézet, hivatal), amelyben a foglalkozás gyakoroltatik, közelebbi megnevezése (13.§) – Ebbe az oszlopba szükséges beírni azt az üzletet, vállalatot, intézményt, hivatalt stb., ahol az illető személy a tevékenységét végzi;
17. oszlop – Volt-e a beírt személynek 1914. július 16-án valamely kereseti foglalkozása vagy nem? (14.§)
18. oszlop – A foglalkozás neme 1914. július 16-án (14.§)
19. oszlop – Foglalkozásszerű állás 1914. július 16-án (14.§) – A 17-19. oszlop arra szolgál, hogy megállapítható legyen a foglalkozásbeli átrendeződés a háború előtti és az utáni időszak között. Azon személyeknél, akinek 1914. július 16-án kereső tevékenységük volt, a 17. oszlopba beírandó, hogy „igen”, a 18-19. oszlopok pedig a 14-15. oszlopok alapján töltendők ki. Azon személyeknél, akinek 1914. július 16-án nem volt kereső tevékenységük, a 17. oszlopba beírandó, hogy „nem”, a 18-19. oszlopok pedig nullával töltendők ki;
20. oszlop – Megjegyzés

A települések nagyságától függően háromféle módon történhetett az összeírási ívek összesítése. A nagyobb települések több számlálókörzetből álltak. Minden körzet esetében kiállítottak egy számlálóköri áttekintő ívet (Prehlad sčítacieho obvodu), amelyeknek 3. rovata mutatja, hogy az adott településen belül melyik házról van szó. Ezt követően a 4. és 5. rovat tartalmazza, hogy lakott-e vagy sem az adott ház. A 6. rovatba írták a ház tulajdonosának nevét, a 7. rovat pedig azt mutatja, hány darab összeírási ív tartozik hozzá. Végezetül a 8. rovatban szerepel a házban élő személyek száma. Ezt a számot minden egyes áttekintő íven összegezték, majd – változó, hogy az első vagy az utolsó számlálókörzet áttekintő ívének utolsó oldalán ¬ összeadták az egyes számlálókörzetekben kapott számokat, amikből kiderült hány lakosa volt egy adott településnek. Ezt a számítást egyidejűleg egy települési áttekintőnek (obecný prehlad) nevezett nyomtatványon is elvégezték. Egyszerűbb volt a helyzet azoknál a településeknél, amelyek teljes egészében egy számlálókört foglaltak le. Ezeknél egy darab számlálóköri áttekintő ív készült két példányban, amelyeken szintén összesítve szerepelt a településen lakók száma. Amennyiben kettő vagy több kisebb település egy közös körjegyzőséget alkotott, úgy mindenhol kitöltötték a számlálóköri áttekintő ívet, majd a nagy településeknél említett módon elkészítették a közös települési áttekintőt. A települési áttekintők rendszerint a körjegyzőség központjának számító falu számlaköri áttekintő ívéhez vannak csatolva. Az adatok végleges feldolgozása központilag történt az Állami Statisztikai Hivatalnál.
A népszámlálás eredménye Csehszlovákia statisztikai kiadványai sorozat 7 kötetében került publikálásra. Ezen kívül elemzésekkel egybekötve kiadták a Csehszlovák Köztársaság településeinek első statisztikai lexikonja (Prvý Statistický lexikón obci v Republike Československej) c. kiadványt. A népszámlálást a csehszlovák kormány sikeresnek minősítette egyrészt a szervezés szempontjából, másrészt amiatt is, mert viszonylag alacsony volt a számlálóívet ki nem töltők aránya. Ugyanígy elégedettek voltak a feldolgozási munkával valamint az adatokból készült elemzésekkel. Ugyanakkor többen voltak olyanok, akik megkérdőjelezték a népszámlálás hitelességét, nem csupán a nemzeti kisebbségek, de a cseh tudományos élet elismertebb tagjainak köreiben is.